A gyűlöletből a szeretetbe

A lázadástól az odaadásig: Mohan Lal Banerjee szeretettel és együttérzéssel fegyverezte fel magát puskák és bombák helyett

"Minden bűnösben egy áldozat lakozik, aki segítségért kiált" - Gurudev

Az ember, aki gyökeresen átalakult: korábban pusztított és gyűlölködött, most elönti a nyugalom és az öröm. Mohan Lal Banerjee a közéspiskola elvégzése után lépett be az erőszak és a pusztítás világába, és egészen addig élt benne, amíg már nem bírta tovább. Mohan így mesél: „Kezdettől fogva nagyon jó tanuló voltam, de csendes gyerek. Visszahúzódó természetem miatt sokat piszkáltak az iskolában. Egy nap egy csapat erőszakos kölyök megvert. Ezután egy barátom megkérdezte tőlem: ‘Meddig hagyod még, hogy mások bántalmazzanak? Miért nem vágsz egyszer vissza? Akkor majd abbahagyják.’ Egy csapásra megváltozott bennem valami. Amikor a következő alkalommal belém kötöttek, levettem az övemet, és ütni kezdtem a támadóimat. Attól fogva én bántottam másokat, mert másoknak nem volt bátorsága, hogy egy ujjal is hozzám nyúljanak. Korábban én féltem másoktól – később már mindenki tőlem rettegett. Ez így ment évekig.”

19 éves korában a szülei megházasították, azt remélve, hogy a házasság és a családi élet majd pozitív változást hoz az életvitelébe. „De nem történt változás, mert addigra már csatlakoztam az alvilághoz Jamshedpurban (az indiai Jharkhand állam legnagyobb városa), és így éltem az életem. Az én drága kislányom nagyon félt tőlem. De amikor már nagyobb lett, elkezdte kérdezgetni tőlem, hogy miért bántok másokat. Akkor döntöttem úgy, hogy abbahagyom ezt az életformát.” – osztja meg velem történetét Mohan, aki szelíd, szinte ragályos mosollyal az arcán ül mellettem a padon, és fikarcnyi megbánást vagy szégyent se mutat, ahogy az életéről mesél. Így folytatja: „Ezek után, elkezdtem egy építőipari vállalkozást. Belépve abba a világba, rájöttem, hogy a sikerhez ott is erősnek kell lenni – hiába pályáztam meg építési munkákat, másoknak adták a megbízásokat. Így hát elkezdtem ott is nyomást alkalmazni.”

Nem sokkal ezután találkozott Shivji Pandeyjel, aki mesélt neki az Élet Művészetéről, és arra kérte, hogy menjen el a tanfolyamra, mondja Mohan. „Nemet mondtam neki. Erre fel Pandeyji erősködni kezdett, hogy nekem bizony el kellene végeznem azt a tanfolyamot. Egészen addig fajult a dolog, hogy kilátásba helyezte, hogy visszaveszi tőlem az építési munkát, amivel megbízott, ha nem megyek el a kurzusra. Erre abbahagytam a munkát. Később megkereste az összes építési vállalkozót Jamshedpurban, de egyikük sem akarta befejezni az építkezést, amit félbehagytam. Aztán eljött a házamba, és elmondta a feleségemnek az egész helyzetet. Aznap éjjel a lányom odajött hozzám, és megkért, hogy végezzem el a tanfolyamot. Azt mondta, ‘Olyan sok pénzt költesz alkoholra minden nap – miért nem mész el inkább a kurzusra abból a pénzből?’ Szóval, végül is beiratkoztam a tanfolyamra 2001-ben.”

Az első Sudarshan Kriya légzőgyakorlat befejezése után nem mondott semmit. „De amikor elvégeztem a második hosszú Sudarshan Kriyát, úgy éreztem, hogy valami kitárult bennem. Elkezdtem nevetni és táncolni. Amikor hazaértem, elhívtam az összes barátomat, és látták, hogy mekkora változáson mentem keresztül.”

„Ezt követően a haragom szinte teljesen elpárolgott, és azt sem tudom, hogy mikor és hogyan hagytam abba az ivást. Egyszerűen úgy éreztem, hogy már nincsen rá szükségem” – sugárzik Mohan, fehérbe öltözve, sűrű szakállal és meleg szemekkel.

Mert az az igazság, hogy „én nem csináltam semmit – ezt mind Guruji rendezte így, ő választott ki minket erre a munkára. Korábban, azokban a falvakban rejtőztem el a zsaruk elől. Most meg azért megyek oda, hogy tanfolyamokat tartsak, és segítsek az embereknek megtalálni az útjukat a szabadulás felé.”